A hét elejét tehát telefon nélkül kezdtem, hétfő reggelre a laptopomon állítottam ébresztőt, majd vettem egy kis asztali órát, és arra keltem két napig, amikor az anya által kiküldött kis telefon meg nem érkezett:) Először nem tudtuk bekapcsolni, a töltőmmel nem tudtam tölteni, akkor megint elvesztettem a reményt, de szerencsére a laptopomról tölthetőnek bizonyult, és amikor kicsit életre kelt az akksi, már a töltőm is működött vele:) Sikerült bekapcsolni, kifüggetleníteni, úgyhogy van telefonom! Más kérdés, hogy az SMS és az internet nem működik rajta, de legalább telefonálni tudok vele :D És az időt nézni! Ez is nagy jutalom. Ilyenkor tanulja meg az ember az apró dolgokat értékelni.

Kedden a rendőrségen kezdtem a napot, miután szerencsésen odataláltam, városi térképek segítségével, igazi jó, hagyományos módszerrel. Több, mint két órát várakoztam azon a szörnyű nyomasztó helyen, mire végre behívtak, és felvették a jegyzőkönyvet, amit el kellett küldenünk a biztosítónak. A nevemet elírták, a telefontársaság nevét elírták, az egész franciául van persze, de reméljük a legjobbakat :D A rendőrségi felvonás után szkennelési lehetőség keresése volt terítéken, és ez például azon kevés dolgok között van, amiért nem szeretem Amiens-t : NEM LEHET SZKENNELNI! Nyomtatás még csak-csak megoldott, de az is őrület, hogy be kell mennünk a központba, mert az egyetemen félév eleje óta nem működnek a nyomtatók... de a szkennelés... USB-stick nélkül sehol sem csinálják, nekem az pedig nem volt, és jártam helyről-helyre, irodáról-irodára az egy kis dokumentumommal, hogy lennének szívesen szkennelni, de nem, mindenhol nemet mondtak. Végső elkeseredésemben visszamentem az egyetemre, és a titkárságon előadtam a helyzetet, bízva abban, hogy hátha megszántak. Szerencsére az ő szívük sincs kőből, és a tilalom (?) ellenére beszkennelték nekem azt a két nyomorult oldalt, amit így el tudtam küldeni anyának, végre!

Amúgy ez a hét is tanulással meg vizsgázással telt, nem nagyon mozdultam ki, mert vagy nem volt telefonom, vagy dolgom volt, vagy egyszerűen nem volt kedvem a hideg és sötét várost a nyakamba véve mondjuk edzésre menni. 

Szerdán anyával Mikulásoztunk! Mikor itt voltak, hagyott itt nekem egy csomagot azzal, hogy hatodikán bontsam majd ki, és mivel Áron nem volt otthon, felhívtam őt reggel, és videóhívásban együtt töltöttük a Mikulást:)

Szerdáról csütörtökre aztán sikerült szokás szerint 3 órát aludnom, egy 3 órás zh-m és egy 4 oldalas beadandóm volt aznapra, úgyhogy örültem, hogy eljutottam a szobámig az utolsó órám után, majd sorozat, és alvááás. 

Pénteken egy után keltem :DD Végre! Amit csak azért sajnáltam egy kicsit, mert el akartam menni edzeni fél egytől. Mindegy, elmentem este, ezúttal valahogy sikerült rávennem magam. Útközben találkoztam Anitával (német lány) a buszon, aki spontán úgy döntött, ő is jön, és én szombaton délelőtt is edzettem, úgyhogy kicsit behoztam a dolgokat mozgás szintjén. 

Szombat estére elhívott Sarah a Castillon-ba nyolcra főzni, nem mondtam nemet, mindig nem lehet, és elmentem hozzájuk, sokfélét főztünk, ettünk, megszámoltam, 10-en voltunk a konyhában :D 

Utána az éjfeles, utolsó busszal hazajöttem, sorozat és alvás!

Ma pedig azt hiszem, palacsintát fogok majd sütni, meg ebédre valami krumplisat csinálok, mert tegnap vágtam fel krumplit, kenyeret viszont elfelejtettem venni, ma pedig zárva van a Leclerc.

Amúgy az idő borzasztó, vagyis inkább váltakozik. Tegnap nagy szerencsém volt, mert hideg volt ugyan, de napos. De ma orkán erejű szél fúj, annyira hangos, hogy behallatszik a szobámba az ablakon át, egyszerűen hihetetlen, mintha az Óz a csodák csodája forgószelét hallgatnám... Ja, meg mosni fogok, meg kitakarítani a szobámat, tegnap rendet raktam indulás előtt.

És leírom, mi vár rám, vagyis hogy mennyi vizsgám meg egyebem lesz, és mikor:

dec. 13. és dec. 14., dec. 19., 20., 21. - 20.-ára és 21.-ére rengeteget kell olvasni, rövidebb-hosszabb szövegeket, meg két 400-500 oldalas könyvet, juppí :D

Januárban pedig 9. és 11., amikre visszajövök, mert egyszerűbb itt letenni őket, meg akkor lesz még egy búcsúhetem itt:) És elég csak akkor összerámolnom, és végleg kiürítenem a szobám, ami nagy könnyebbség a decemberi hajtás miatt. 

 

És akkor pár gondolat így a végére:

Amúgy érdekes, hogy már nagyon várom a hazautat. Biztos normál esetben is vártam volna, de az elején én annyira odavoltam az Erasmusért, annyira biztos voltam benne, hogy szomorú leszek, ha haza kell mennem, annyira komolyan fontolóra vettem, hogy kint maradok még egy félévet... És most NAGYON örülök neki, hogy nem így tettem. Valahogy Párizs óta minden összejön, nehéz, hogy nincs telefonom, így el vagyok vágva a többiektől a közösségi háló hiánya miatt... Persze vannak közös programok, de nem beszélünk annyit, mint régen, mert akivel nincs közös órám, Whatsapp-on beszéltünk, tartottuk a kapcsolatot, ami csak okostelefonon létezik, így nekem most nincs. 

Hiányoznak az otthoniak hiányzik Józsi, várom már az újabb találkozást mindenkivel, a karácsonyt, a szilvesztert, hogy újra lássam Budapestet, hogy ott legyenek programjaim (na ezt például sose gondoltam volna előre, de hiányzik, hiányoznak a fürdők, a helyek, a város...). 

Valahogy úgy érzem, hogy a kezdeti nagy fellángolás után lecsengett ez az Erasmus, jó volt nagyon, sok élményt adott, de egy fél év elég is belőle, ha hazamegyek, jobban fogok majd tudni koncentrálni a tanulásra, Eötvös Coli, szakdolgozat, satöbbi, és ez is tetszik, mert itt annyi program, annyi figyelemelterelő történés van, hogy mindig elcsúszok a feladataimmal (még jobban, mint otthon), és ez hosszútávon elég idegesítő egy olyan maximalista személynek, mint én vagyok.

Nem mondom, hogy nem élveztem a sok utazást, kalandot, élményt, önállósodást, de jó lesz majd visszatérni a megszokott közegembe, mert bizony egyedül éreztem magam néha a problémákkal, mikor tudtam, hogy nincs itt senki, aki segítsen, mindent nekem magamnak kell megoldani. Anya persze mindig mellettem volt, támogatott, ahogy tudott, de hát nem ugyanaz egy videóhíváson keresztül:) De köszönök mindent! Nagyon sokat segítettél!!

Két hetem maradt hátra, és be kell valljam, kis öröm tölt el, mikor mindig egy újabb ablakocskát nyithatok ki az adventi naptáramon, ami ezzel is jelzi, hogy még eggyel kevesebb nap van hátra a hazautazásig. 

Ez az egész nem az Erasmus ellen szól, szerettem, megéltem, sokat láttam és tanultam, de ha belegondolok, hogy lesz még lehetőségem az életben visszajönni ill. Erasmusra menni is, örülök, hogy most hazamegyek, és úgy érzem, minden szempontból jó döntést hoztam, mikor azt mondtam, nem fogok hosszabbítani. 

Megosztás a facebookon