November 27-december 3.

Szerencsétlenségek sorozata

Igazából ezen a héten a hétvége volt a lényeg... 

Szerdán elmentünk színházba, ez volt az első francia színházélményem, jó volt, érdekes, egy elgondolkodtató darabot játszottak, aminek a címe egy Beatles-számra utalt, generációk közti különbségekről, életben való boldogulásról. 

Az egyetemi feladatok mellett ez volt az a lényeges momentum, amit most meg tudnék említeni a hétköznapok eseményei közül. Ja igen! A koliban sütöttünk karácsonyi sütit:) Ez nagyon jó volt, mert Mirjam-nál itt volt a nővére, ők csődítették össze a társaságot, és cuki sütiket szaggattunk-sütöttünk cuki karácsonyi zenére:) Meg nem karácsonyira is :D

Aztán jött a hétvége, mentünk Párizsba. És itt kezdődtek el az én szerencsétlenségeim. Röviden, tömören összefoglalva a hétvége mérlege:

A megérkezésünk napján ellopták a telefonon, valószínűleg sorban állás közben egy Burger Kingben. Ez már jól hazavágta a hétvégémet, sok kellemetlen szituációt szült az, hogy nincs telefonom, persze a péntek estémnek már alapból annyi volt. Persze azért próbáltam élvezni, meg nem akartam a többiek hétvégéjét tönkretenni (a sajátomat sem), úgyhogy igyekeztem annyit kihozni ebből a hétvégéből, amennyit tudtam, na azért örülök, hogy vége :D

Alapból mindenhol eltévedtünk, másfelé metróztunk, rossz helyen kötöttünk ki, de valahogy mindig eljutottunk az úticélunkhoz (előbb, vagy inkább utóbb :D). Megnéztük az Orsay Múzeumot, voltunk a Sacré Coeur-nél, a Champs-Elysées-n, buliztunk szombat este a hostel földszintjének bárjában... A csapat felének részéről (köztük az én részemről is) ez egy mérsékelt bulizás volt azért. És vasárnap elmentünk Versailles-ba. Képek hiányában a többiek képei közül válogattam:

A múzeumban láttam egy csomó festményt, amikről egyetemen tanultunk, meg alkotókat is, jó volt őket élőben látni:) Megnéztük Van Gogh-ot és Gauguin-t is.

A képen elölről hátrafelé: Max (német), Octavia (amerikai), Rodri (spanyol), Megan (skót), én, Sarah (német) és Lieven (belga). Max csak egy napra jött, és mikor elköszöntünk, konstatáltuk, hogy mindannyian más nemzet képviselői vagyunk :D

Párizsban elmentünk még a "szerelemfal" elé, ahol 250 nyelven van leírva, hogy szeretlek:)

Itt pont látszik is a magyar

Balról jobbra: Júlia (brazil), Payton (amerikai), Sarah (német), én, Octavia (amerikai), Megan (skót), Flávia (brazil).

És jöjjön akkor Versailles:

Hatalmas sor, amit hősiesen végigálltunk - először meglepődtünk, hogy kifelé is áll egy sor; aztán jöttünk rá, hogy bizony az is befelé áll, csak elkanyarodik a kerítésnél, mert nem elég nagy a hely a kígyónak :D

 

Én és Octavia - olyan aranyos, hogy most ez a profilképe Facebook-on!:))

Versailles-ban aztán konstatáltuk, hogy igencsak késésben vagyunk, a buszunk pár óra múlva indul, nekünk pedig még vissza kellett mennünk a hostelba felszedni a csomagokat (Octavia gurulós bőröndöt hozott, és azt muszáj volt otthagynia...), majd utána még eljutni a buszhoz, ami kb. 45-60 perc a hosteltől... Elkezdődött az őrült rohanás, ami csak még jobban az őrületbe fordult, ahogy egyre fogyott az időnk. Kaját elvitelre kértünk mekiben meg KFC-ben, természetesen csak nekem szakadt ki a zacskó és zuhant az egész a földre az állomáson... rossz jegyet váltottunk, újat kellett venni, és csak futottunk, futottunk, Versailles-ből a hostelbe, hostelből a buszhoz, a végén már jegyet venni sem volt időnk, ezért emberek nyomában verekedtük át magunkat a kapukon, vagy azokon mentünk át, amik el voltak romolva, és nyitva álltak... Néha odacsuktak minket, néha lemaradtak a többiek (mi hárman, Sarah-val és Júlia-val nyargaltunk elöl), és az RER-en fogalmunk sem volt, a két Saint Denis megálló közül melyiknél kell leszállnunk... leszálltunk az elsőnél, konstatáltuk, hogy ez egy üres állomás, visszarohantunk a vonatra, mielőtt az ajtók becsukódtak volna, leszálltunk a másodiknál, taxit kerestünk, kétségbeestünk, beszéltünk JB-vel, akik Anitával ugyanazzal a busszal mentek vissza Amiensbe, mint mi, hogy állítsák meg valahogy a buszt, akadályozzák meg az indulást... Többször végleg elvesztettük a reményt, annyira hihetetlennek tűnt, hogy odaérjünk, de végül sikerült, pont amikor a sofőr 5 perces várakozás után kijelentette, hogy indulnak, és JB elkezdett könyörögni, hogy "csak még 5 percet", meglátta a felé loholó Sarah-t, ami egyet jelentett azzal, hogy sikerült! Megcsináltuk!

Ezek a dolgok csak a főbb szerencsétlen/balul sikerült események, számtalan apróbb bosszantó dolog történt még az út során, amik főleg engem céloztak, szóval nagyon, nagyon örültem neki, amikor végre a koliszobába értem, és írtam mindenkinek, hogy jól vagyok... 

Ajánló
Kommentek
  1. Én